Hódolat

Hódolat a helynek, ahol a természetben az istenség jut kifejezésre, a sintó vallás elve szerint, Kína felől érkező indiai buddhizmus mélyreható befolyása hagyott nyomot ez ókori Japán kultúráján és művészetében.

Kézművesség

A Japán történelem előtti kor művészete már alig ismert, a legrégibb pattintott kőeszköz a pleisztocén korból való.

A csiszolt kőkorszak i. e. 300-i. e. 200-ig tartott, ekkor jelent meg a sötétbarna és vörösesbarna zsinórmintával díszített agyagedény, e zsinórdísz japán neve alapján nevezik a kort Dzsómon-kultúrának.

A Jajoi-korból (i. e. 2-i. e. 3.század) származnak az első fémtárgyak, valamint szövött anyagok, kőkoporsók, s az elhunytak személyes használati tárgyai is előkerültek.

A nagy sírdombok kora Kofun-kultúra (i. e. 3-i. e. 4.század) néven ismert, a sírhalom többréteges körkörös építmény, a tetején és körülötte elhelyezett agyagfigurák (hanivák) híres embereket, használati tárgyakat, bronzharangokat, állatokat ábrázolnak. Ezek az első dokumentumok a kor szokásairól.

Érdekessége a japán műveltség-rétegződésnek, hogy a bronz és a vas megjelenése a régészeti anyagban csaknem egykorú. Mindkettő Kínan és Koreán át érkezett, s jellemző a korai fejlett fémművességre, hogy a VI. századból lovaspárbajban használt lófejpáncél is fönnmaradt. Ugyancsak megcsodálhatják a hazánkban is szép számban élő, de Japánban is nagy hagyománnyal rendelkező fegyverértő látogatók a fegyveracél remekeket a Tokiói Nemzeti Múzeumban. Már a IX.-X. századtól maradtak fönn szép pengék, s egy-egy szamurájkard a Fujivara korszakból (a mi Árpád házi királyaink idejéből) nem számít ritkaságnak, míg a mi "Attila kardunk" is csak Bécsben maradhatott meg a vérzivataros századokból. Kétségtelen, hogy a sziget jelentős kulturális védelmet is jelentett Japánnak.

Az Edo-korban a lakkholmikat gyakran díszítették aranyfüsttel, s divat volt a kerámia is.

Építészet

Az Aszuka-kultúrában honosodott meg a buddhizmus, ami nemcsak vallási jelentőségű volt, hanem magával hoza a kínai civilizációt is. Fellendült a templomépítészet, a kegyhelyek száma megnőtt. Ebből a korból származó építmény a Nara közelében épült Horjúdzsi-templom, ami (1949-ben leégett). A többször restaurált műemlékek máig őrzik az ősi kínai faépítészet jellegzetes vonásait. Az épületek aszimmetrikus elrendezése viszont tipikus japán vonás.

A Nara-korszak építészetében is megőrizte a Tang-hatást, mivel a város alaprajza sakktáblaszerű. A hagyományok őrzője a sintó vallás volt, egyszerű szerkezetű szentélyeivel, a tetőzetet mélyre süllyedső oszlopok tartották.

A Heian-korban (794-1185) Heiankjó (Kiotó) város is a Tang-hatás alapján épült fel, és megszületett a nemzeti művészet. A japán arisztokrácia igénye igyekezett ellensúlyozni a szerzetesek kizárólagos befolyását a kultúrában. A virágzó buddhizmus több ágra szakadt, közülük az ezoterizmus hozott új építészeti alapelveket. Már nem a szimmetria dominált, az épületek tökéletesen alkalmazkodtak a természethez. Ilyen pl. a Főnix-csarnok Udzsiban, az Amida csarnokok Kiotó mellett.

A Muromacsi-kor (1333-1573)a nevét Kiotó egyik negyedéről kapta, ahol az első sógun, Asikaga rendezte be palotáját. A zen hatás itt arisztokratikus kifinomultsággal keveredtett, pl. Kiotóban az Aranypavilon (Kinkaku), és az Ezüstpavilon (Ginkaku). Kialakulnak a mohakertek, az építészet szoros kapcsolatban áll a kerttervezéssel, amely régóta igen kifinomult művészet Japánban.

Várépítészet

A mi törökdúlásos időink kezdetén, Mátyás halála után, Japánban is hosszú ideig belső bizonytalanság és kiskirályságok (helyi katonai vezetők) véres harca gyöngítette az országot, mígnem a XVI. század második felében három fontos sógun (körülbelül a mi nádori méltóságunknak felel meg) Oda Nobunaga, Hideyosi, és Tokugawa Ieyasu katonai szervező munkával helyre nem állította a központi kormányzást és meg nem szervezte az 1868-ig fönálló erős japán államot. E három katonai vezető korára esik a japán várépítészet fénykora. Legismertebb közülük talán a Himeji várkastély főépülete.

A rend megszilárdítását megelőző és követő időkben épült föl több várkastély: Osaka, Iwakuni, Inuyama, Okayama várkastélya. Ezt a várépítő időszakot könnyen köti össze a magyar történelmet ismerő olvasó a török háborúkkal. A magyar Bocskai szabadságharc előtti években, 1600-ban volt a nevezetes szekigaharai csata, ahol Tokugawa Ieyasu győzött és után még csaknem 300 éven át a Tokugawa családból kerültek ki a sógunok. A Tokugawák a korábbi Kyotó helyett a keleti Edóba, a mai Tókióba helyezték át az állam székhelyét és itt erősítették meg az edói várkastélyt.

Kortárs építészet

Japán mai építészete nemzetközielg elismert, olyan rangos 20-21. századi képviselői fémjelzik, mint Kenzo Tange, Tadao Ando, Kisho Kurokawa, Riken Yamamoto, Toyo Ito, Kengo Kuma, Shigeru Ban vagy Kazuyo Sejima (SANAA).

Szobrászat

A Nara-korszakban a buddhista művészet – főleg a fafaragás – egyre jellegzetesebb japán jegyeket mutatott.

A szobrászat kezdetben még idegen jegyeket hordott. Unokie és iskolája a Kamakura-korszakban Szung-hatásra realista és dinamikus szobrokat alkotott. A szamurájok nemcsak a politikában, hanem a művészetekben is vezető szerephez jutottak. A faszobrászat realisztikusabb lett.

A Heian-korban 794]-1185 a buddhista szobrok eleganciája és titokzatossága már japán,vonatkozásokat mutat.

Az Edo-korban a szobrászatban a kisebb méreteket kedvelték, mint pl. a nekuce faragás, (a nekucék díszes kis csatfélék, a dohány- vagy pénzeszacskónak a ruhához erősítésére szolgálnak).

Festészet

A Heian-korban ábrázolták a sintó istenségeket egyenként. Sajátos fejelemeket összeillesztő technikát fejlesztettek ki, egy volt a "dzsószó". Ez idő tájt alakult ki a dekoratív és elbeszélő jelleget egybeötvöző festménytekercsek japán iskolája. A nemzeti érzés megjelent a festészetben, tipikus forma volt a japán táj, a japán élet, a szokások a jamatoe stílusban. Szép példája ennek Gendzsi-monogatariemakinomo (hosszú vízszites képtekercs) csodálatos betűivel, átlós irányú kompozíciójával, eleven színeivel. Fudzsivara no Takanobu a század végén különleges portréfestészetével tűnt ki.

A Heian kor végén keletkezett a híres századi rajztekercs, a Csódzsu Giga. Négy ilyen tekercs maradt fönn, de sajnos szöveg nélkül. Csak sejtjük, hogy a korabeli élet fonákságait jeleníti meg a rajzoló mester, ironikusan, emberies felejthetetlen állatfigurákba rejtve a korabeli karaktereket.

A Kamakura-korszakban a festészetet továbbra is a jamatoe uralta, a vízszintes tekercsek különböző legendákat, történelmi eseményeket, és hírességek életét ábrázolják, megelevenítő emakinomókkal.

A fellendülő tusfestés a Szung és Juan tekercsek stílusát idézi, de kifejlődött a japán természetábrázolás. Ekkor jelentek meg a kakemonók (függőleges tekercsfestmények). A 15. században az ajtókra, paravánokra óriási tájképeket festettek.

A Muromacsi-korban 1333-1568 a művészet virágzásnak indult. A természetes és dísztelen felületek hangsúlyozásával hatott az összes művészetre, ideértve a kertművészetet, az építészetet, és a teaszertartás szigorúan tiszta vonalvezetésű cserépedényeit. A tusfestés csúcspontját Szessú művészete jelentette. A képek mindössze néhány ecsetvonásból álltak, és Kínában is igen népszerűek voltak. Hamarosan a vezető szerep a Kanő-irányzaté lett a műhelyekben felelevenítették a jamatoe festészet hagyományait.

A Momojama-kor 1573-1616 a művészet virágkorát hozta. A hadvezérek erődített várait fényűzőbben díszítették. A kereskedői réteg kialakulása új ízlést hozott magával, a paravánokat a portugálokat ábrázoló egzotikus képek díszítették. Ekkor születtek meg az ujokije alapját jelentő zsánerképek. A kereskedő származású Tavaraja Sztócatu új díszítőstílust fejlesztett ki a jamatotéból, melynek csúcspontja Ogata Korin és később Marujama Ókjo művészete lett. A művészek nem ismerték el Kínát, ezért a stílusát sem utánozták.

Az Edo-korszak 1615-1868 ukijonyomatait (a múló világ képeit) olyan művészek készítették mint Hokuszai, Harnubu. Témájukat edónak, a mai Tokiónak társasági életéből vették. Koruk kurtizánjait és színészeit festették meg. Ezt a népszerű műfajt tömegesen gyártották fanyomatokon. a nyomatkészítés főként a 18. század és 19. században virágzott.

Kalligráfia

A szépírás, a kalligráfia külön művészetnek számít Japánban. Ezt a különleges írást buddhista szerzetesek évekig tanulták. Az írás nem csak a leírt szöveget, hanem az író egyéniségét is egyaránt kifejezi. Olyan tekercseket is készítettek, aminek szépségét nem maga a szöveg hangzása, hanem az írásjegyek harmóniája adta meg. Ma is vannak olyan főiskolák, ahol éveken keresztül a kalligráfiát tanulmányozzák a tanulók. A tusírás nyomai a mai japán írásban is fellelhetőek. Például a mondatot pont helyett azért zárja le karika, mert ecsettel csak így lehet egyértelműen pontot tenni.